26 éjszaka - Erotikus kalandok

9.

Csajozási és pasizási tanácsok

Már csaknem másfél hónap telt el azóta, hogy megkötöttem a végzetes fogadást Miss Greenglassal. Bár technikai értelemben jól haladtam a feladat teljesítése felé (az ábécé közel harmada a hátam mögött volt, és még messze volt a határidő vége), igazából nem voltam elégedett a tempóval.
Hogy úgy mondjam, repülőrajttal indultam, három nap alatt abszolváltam az első három betűt, és a bonyodalmak ellenére azt reméltem, hogy egészen a végéig megőrzőm ezt a lendületet. Sajnos nem így történt. Mindazonáltal továbbra is bizakodtam, hogy teljesítem a kitűzött célt, és elnyerem a jutalmat, azaz a gyötrően vonzó Miss Greenglass kegyeit, de legalábbis a testét. Ugyanakkor aggódtam, főleg a Q, X, és Z betűk, továbbá a még előttem álló hódítások miatt, és úgy éreztem, rá kell kapcsolnom.
Ráadásul szerfelett bosszantott, hogy szexuális életem kizárólag a fogadáshoz kapcsolódó nőkre korlátozódik. Ha egy férfi hozzászokik, hogy nap-nap után új és új nő karjai között leli meg gyönyörét, akkor hat hét alatt mindössze nyolc szenvedélyes összecsapás eléggé lehangolóan hat rá. Pontosabban kilenc, ha hozzászámítom Bettyt, az egyik komplikált esetet is, de még így is úgy éreztem, mintha elsötétülne felettem az ég, és valami kiszivattyúzná belőlem a testi-lelki életerőmet.
Más szavakkal: piszokul felpörögtem. Járulékos probléma volt továbbá, hogy - mint azt már említettem - jó néhány múltbéli hódításom alanya neheztelt rám, mivel elhanyagoltam őket, bár ez sajnos elkerülhetetlen volt. Ki kellett agyalnom valamit, amivel nyitva tarthattam magam előtt bizonyos ajtókat, hogy amikor eljön az ideje, egyszerűen csak besétálhassak rajtuk.
Ez - sajnos - nem minden esetben sikerült. Az egyik ilyen ismerősöm volt Phyllis, a szenvedélyes hölgy, akinek a férje gyakran utazott üzleti útra. Ő volt az, akivel a Miss Greenglassal kötött izgalmas fogadás reggelén hancúroztam. Történetesen úgy esett, hogy a férje ismét elutazott, ő pedig nyomban felhívott. Egy nem létező üzleti útra hivatkoztam, hogy elkerüljem a társaságát. De nem volt szerencsém.
Éppen kifelé tartottam a Négy Évszakból, egy kitűnő ebédet követően, és azon gondolkodtam, hogy vajon merre járhat Inez, a portugál származású hölgyismerősöm, aki azt állította magáról, hogy bárónő. Hirtelen meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja és megláttam a felém siető Phyllist. - Steven! - kiáltotta ismét.
- Olyan jó, hogy összefutottunk! Folyamatosan hívlak! Szörnyű dolog történt! Nem mondhatnám, hogy nagyon megijedtem. Tudtam, az ő életében ritkán adódik húsz percnél hosszabb válsághelyzet. Katasztrófa vagy hirtelen megtérés meg szóba sem jöhet. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy olyan kellemes lepedőakrobata lett belőle.
- Mesélj, mi a baj? - mosolyogtam rá. Jó volt Phyllisre mosolyogni. Rendkívül csinos nő volt. Harmincas éveinek elejét taposta. Göndör, szőke haja volt, és olyan alakja, amelynek láttán megmozdultak bennem bizonyos emlékek. Az emlékek nyomán pedig a testem bizonyos része is megmozdult. Megpróbáltam az arcára koncentrálni.
- Michael holnap ismét elutazik! - mondta tragikus arckifejezéssel.
- És ebben mi a borzasztó? - kérdeztem, miközben az agyam máris egy újabb kifogáson dolgozott, amivel lerázhatnám.
- Nem ez az első eset! - De attól félek, nem tudunk összejönni! - jajongott Phyllis.
- Rövidesen meglátogat a coloradói unokahúgom, és nekem kell szórakoztatnom egy darabig. Sejtelmem sincs, hogyan tudok ennyi időt rááldozni, ó, istenkém!
- Ó, igen - sóhajtottam fel, és megpróbáltam nem kimutatni a megkönnyebbülésemet.
- Majd egy másik alkalommal. Később, tudod… Phyllis szorosan mellém lépett, és karon fogott.
- Azt gondoltam, Steven… abban reménykedtem… Ajjaj!
- Nézd, az unokahúgom még sosem járt New Yorkban, és látni akarja a nevezetességeket. Nekem kell körbevinnem a városban. Ha segítenél, talán találnánk alkalmat, hogy...
- Jaj, Phyllis, rengeteg dolgom van mostanában - mondtam.
- Néhány komoly üzleti ügy. Rengeteg munkával jár. Tudod, hogy megy az ilyesmi.
- Jaj, Steven, olyan csalódott vagyok! Azt reméltem, hogy ketten körbevisszük Irene-t, és akkor… Valami megütötte a fülemet.
- Válj csak! Irene-t mondtál? Így hívják az unokahúgodat?
- Hát persze - vágta rá Phyllis, mintha ez a tény magától értetődő lett volna.
- És, izé… ő is olyan gyönyörű, mint te? - kérdeztem.
- Ó, Steven!
- Játékosan a karomba bokszolt.
- Tulajdonképpen sokkal szebb nálam!
- Láttam rajta, hogy egy pillanatig sem gondolja komolyan.
- Tudod, fiatalabb, mint én. De nem sokkal!
- tette hozzá sietősen.
- Nos - mormoltam, mintha komolyan megfontolnék valamit.
- Ha jobban meggondolom, talán ki tudok szorítani egy kevés időt.
- Ó, Steven, hálásan köszönöm!
- Phyllis alig tudta visszafojtani az örömét.
- Megmutatjuk neki a várost - mondtam töprengve.
- A Szivárvány Termet, Bobby Shortot a Carlyle-nál, egy ebéd a Le Circque-ben...
- Dehogy! Irene azt mondta, a turistalátványosságokra kíváncsi. Tudod, az Empire State Buildingre, meg ilyesmikre.
- Tudod, most, hogy belegondolok, ezek az üzleti ügyek...
- Steven! - csattant fel.
- Jó, jó - morogtam -, csak remélem, hogy Irene majd...
- Mit csinál? - csapott le gyanakodva.
- Méltányolja az erőfeszítéseimet! Nem láttam semmi hasonlóságot Irene és Phyllis között, de panaszra sem volt okom. A fekete hajú Irene kissé magasabb volt, mint Phyllis, a teste nem olyan gömbölyű, de minden ízében formás. Mivel aggódtam a fogadás miatt, látatlanban eldöntöttem, ha lehetőségem nyílik, elcsábítom a vidéki unokahúgot, tekintet nélkül a külsejére.
Megkönnyebbültem, amikor megláttam; éreztem, hogy ez cseppet sem esik nehezemre. A dolog nehezebb része az volt, hogy miképp távolítsam el a közeléből Phyllist annyi időre, amíg elérem a célomat. Ezzel együtt Phyllis próbálkozásait is el kellett hárítanom, aki ugyanezen okból szeretett volna kettesben maradni velem. Irene huszonkilenc éves volt, egy évvel korábban elvált a férjétől.
Megőrült a vágytól, hogy láthassa azokat a dolgokat a nagyvárosban, amikről már annyit hallott. Őrült biliárdgolyóként cikáztunk a városban, és mindent megnéztünk, amit a valaha kiadott összes útikönyvben megemlítettek. A hagyomány kedvéért felmentünk az Empire State Building tetejére. Leróttuk tiszteletünket Grant sírjánál. Az ég szerelmére, még Greenwich Village-be is túráztunk egyet! Körbeutaztuk Manhattant, körülbattyogtuk a Central Parkot. Irene-t elbűvölte a város. Phyllist felizgatta. (Egész életében New Yorkban élt, de ő egy porszemtől is felizgult.)
Én halálra untam magam és piszokul fájt a lábam. Sikerült kiharcolnom egy ebédet a Le Circque-be, de csak azért, mert amit Irene meg akart nézni, már bezárta a kapuit - a lány nagy csalódására.
Volt valami gyerekes Irene rajongásában (a testén viszont biztosan nem), ami még kívánatosabbá tette a szememben. Nem csupán élénk eszűnek ismertem meg - észbeli adottságok tekintetében jócskán Phyllis felett állt -, ráadásul nyitott szelleműnek bizonyult, amit igen élénkítőnek találtam. A városnéző túrákat csak azért voltam képes elviselni, mert menet közben állhatatosan ostromoltam Irene-t. Úgy vettem észre, nem kimondottan sikertelenül.
Az volt a határozott benyomásom, hogy még emlékezetesebb és élvezetesebb lenne a kiruccanás, ha rövid, szenvedélyes kapcsolatba bonyolódna egy kifinomult városlakóval, példának okáért velem. Miközben az Empire State Building tetejéről szemléltük a várost, mintegy mellékesen a dereka köré fontam a karomat.
Meg sem kísérelt elhúzódni. Grant sírjánál, mialatt Phyllis másfelé nézett, egy röpke pillanatra kéz a kézben sétáltunk, mint két kamasz. A Természettudományi Múzeumban, mialatt nővérkéje meglátogatta a női szakaszt, sikerült megcsókolnom egy dinoszaurusz takarásában. Természetesen amikor Irene-t szólította el a természet, Phyllist is meg kellett csókolnom. Nem mintha nehezemre esett volna, de a programmal tapodtat sem haladtam. Phyllis egészen kétségbeesett, amikor látta, nem tudjuk lerázni a hugit, hogy összebújjunk egy kicsit. Ez spéciéi jól jött nekem, de sajnos visszafelé is működött. Ugyanakkor a holnap mindig hoz valamit.
- A holnap mindig hoz valamit - mondtam nagy bölcsen Miss Greenglassnek, amikor hazaértem. Éppen összecsomagolt, hogy elinduljon haza.
- Ez igazán szép gondolat, de már hallottam valahol - mondta lehangolón, és kilépett az ajtón. így aztán forró vízben áztattam a lábamat és megpróbáltam működőképes tervet kovácsolni. Mielőtt elaludtam, azon töprengtem, vajon merre járhat Inez? A következő nap sem használt a lábamnak, de a testem többi részére nézve egészséges dolgok történtek. Szokás szerint egy hölgy hozta el számomra a szerencsét. Ezúttal minden nehézség nélkül belehatolhattam: a Szabadság-szoborról beszélek. Be kell vallanom, egyike vagyok azon városlakóknak, akik még soha életükben nem jártak a híres emlékműnél. Ha Irénétől eltekintek, olyan élmény volt, amiről készségesen lemondok életem hátralévő részében.
Szeretek magamra lelkes hazafiként gondolni, de erről a kirándulásról kellemetlen benyomásaim maradtak: a túlzsúfolt hajó, a végtelen lépcsősor, amely egy olyan helyre vezet, ahonnan megint csak Manhattan látványában kell gyönyörködni. Mire felértem, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy értékelni tudjam a kilátást. És, kedves olvasó, igazam volt! Irene persze kimeríthetetlen energiával rendelkezett.
Mire elértük a szobor koronáját, és a kicsi ablakokon keresztül szemügyre vettük a kétségkívül megkapó látványt, még Phyllis utálkozása is elenyészett, sőt, kimondottan boldog volt, amikor leült mellém egy elég kényelmes padra. Irene továbbra is nézelődött, lelkesen sikongott és kiabált, hogy milyen gyönyörű minden. Aztán magasabbra akart mászni. Bár általában feljebb is kapaszkodhat a látogató - a csigalépcső a szobor karjában folytatódik, egészen a fáklyáig -, ezúttal valamilyen okból lezárták a felsőbb szintet a látogatók elől.
Titokban hálás voltam, amikor ezt felfedeztem, mert úgy éreztem, aznap már éppen elég lépcsőt megmásztam. Hanem Irene megjegyzése felgyújtotta bennem a remény aprócska szikráját. Kezdtem magam frissnek érezni. A szobor kezébe vezető lépcsőt lezárták. Szemlátomást karbantartási munkálatok folyhattak odafent, mivel a lépcső alján egy fűrészbakokból rögtönzött torlasz állt. Ez előtt egy őr téblábolt, nehogy valami bátor lélek fellopózzon a munkaterületre. Természetesen mások is voltak velünk.
Számos videokamerával és fényképezőgéppel felszerelt turista kóválygott körülöttünk, de hétköznap reggel volt, így nem voltak annyian, amennyin már zavarták volna a tervemet. Felálltam, és - mintha csak véletlenül tenném - az őr felé ballagtam. Barátságos fickónak bizonyult. Kellemes beszélgetésbe merültünk, melynek során egy kisebb összeg is gazdát cserélt. Aztán tovább csevegtünk, előkerült még egy kis pénz, így eszmecserénk végül kölcsönösen kielégítő eredménnyel zárult. Elindultam Irene - ért. Reméltem, hogy Phyllis beéri a nézelődéssel, amíg mi eltűnünk néhány percre. Elégedetten nyugtáztam, hogy a megfáradt hölgy elszundított a pádon.
- Gyere! - suttogtam Irene finom fülébe.
- Felrepítelek a Paradicsomba! A lány incselkedő pillantást vetett rám, de hagyta magát az őr felé vezetni. Kivártuk a megfelelő pillanatot. Amikor úgy festett, senki sem figyel ránk, az őr gyorsan félrehúzta az egyik fűrészbakot, mi pedig besurrantunk a résen. Irene mondani akart valamit, de az ajkára szorítottam a mutatóujjamat, hogy elhallgattassam.
- Indulj felfelé - suttogtam. Nekivágtunk a lépcsőnek. A lépcső keskeny volt, meredek, és szűkös spirálban keringőzött felfelé, de nem érdekelt, mert a fáradtságom elszállt. Irene előttem lépdelt. A feneke pont egy magasságban volt a szememmel. A látvány úgy feldobott, hogy akár egy elefánttal a vállamon is megmásztam volna a szobrot. Hirtelen képtelen voltam türtőztetni magam. Odanyúltam, és végigsimítottam a gömbölyded idomokat. A lány megállt és félig megfordult.
- De Steven! - szólt rám, ám ordított róla, hogy korántsem volt ellenére a simogatás. Ott helyben a magamévá akartam tenni, de ehhez túl meredek volt a lépcső.
- Menj tovább! - szuszogtam.
- Siess! Folytattuk az utat. És végre, ha kifulladva is, de felértünk a legmagasabb pontra. Legalábbis én kifulladtam, de ezt inkább az Irene bájai iránti vonzalomnak tulajdonítottam, mintsem a fizikai fáradtságnak. A lépcső tetejét egy keskeny terasz koszorúzta, amelyet derékmagasságú vaskorlát futott körbe a fáklya falába vágott apró ablakok alatt. Innen nézve még különlegesebb látványban volt részünk, mint a koronánál, de ezzel édeskeveset törődtem.
- Ó, Steven! - lihegte Irene, amikor végighordozta a tekintetét az alattunk elterülő városon és kikötőn.
- Hát nem gyönyörű?
- De még mennyire! - morogtam, de amit én néztem, az Irene teste volt. A háta mögé léptem, átöleltem, és magamhoz vontam. Nem állt ellen, azonban továbbra is a panorámában gyönyörködött.
- Ez mesés! - zihálta izgatottan.
- Bizony mesés! - visszhangoztam. Megcsókoltam a tarkóját és a tenyeremet a mellére tapasztottam.
- Ó! - nyögte Irene. Aztán megint felnyögött, amikor megérezte a hátához feszülő, keményen meredező férfiasságomat. Ez végre elvonta a figyelmét az ablakról. Derékból hátrafordult és kissé elhúzódott, hogy rám nézhessen, de nem bújt ki az ölelésemből. Előrehajtottam a fejemet, hogy megcsókoljam lágy ajkát. Egy pillanattal később kinyitotta a száját és a nyelvünk egymásra talált. Amikor az ujjaim a blúza gombjait kezdték keresgélni, megszakította a csókot.
- Ó, Steven, istenem - kapkodott levegő után -, nem lehet… Itt nem!
- Miért nem? - kérdeztem, és a kezem sebesen dolgozott.
- Senki sem jön fel ide.
- De - pillantott a koszos kőpadlóra -, de hogyan...
- Csak gyönyörködj a kilátásban - búgtam a fülébe -, és hajolj előre egy kicsit.
- Jaj, istenem! - nyögött, de előrehajolt és mindkét kezével megmarkolta a korlátot. Hagytam a gombokat a csudába, inkább lenyúltam és felhajtottam a szoknyáját. Aztán lehajoltam és végigcsúsztattam a bugyiját finom lábain.
- Jaj, istenem! - nyögdécselt ismét. Kilépett a bugyiból, majd, megérezve mire készülök, széles terpeszbe lépett. Szorosan mögé léptem, villámgyorsan letoltam magamról a nadrágot és az alsónadrágot, és hagytam, hogy a bokámra rogyjanak. Nem volt különösebben elegáns dolog, de ezzel abban a pillanatban egyikünk sem törődött. Irene hangosan felhördült, amikor finoman körbetapogattam a teste lágy, nedves nyílását, majd lassan becsúsztattam rajta a hímtagomat. Édes, lassan erősödő gyönyörben volt részünk.
A kezem utat tört magának a blúza és a melltartója alatt, amíg rá nem akadt a mereven álló mellbimbóra. Irene lassú, érzéki ritmusban ringatta a csípőjét. Még soha életemben nem láttam ennyire szépnek a New York feletti égboltot.
- Ó, ez gyönyörű - lihegte -, ez csodálatos, Steven! Azt hiszem, nem kizárólag a látványra értette. Ilyen körülmények között egész álló nap képes lettem volna a panorámát bámulni, de tekintetbe kellett vennem Phyllist és persze az őrt, aki világosan tudtomra adta, hogy csak rövid időre enged fel. így aztán, amikor Irene szaggatott nyögdécselése halk sikolyokba csapott át, és a teste görcsösen vonaglani kezdett, én is elengedtem magam, és csatlakoztam elragadtatott gyönyöréhez. Mire leereszkedtünk a karból és átsiklottunk az akadályon, az őr már szemlátomást türelmetlenül topogott.
Phyllis időközben felébredt és csodálkozva keresett minket a turisták között. Sietve odaléptünk hozzá, és előadtam egy rövid mesét arról, hogy véletlenül lementünk egy alsóbb szintre. Volt egy olyan érzésem, hogy Phyllis nem vette be a mesét, mivel gyanakodva méricskélte Irene fényesen csillogó szemét és kipirult arcát.
Ahogy az előző napon, ezúttal is akkor értem az irodába, amikor Miss Greenglass éppen távozni készült. Amikor voltam szíves informálni, hogy újabb lépést tettem a káprázatos teste birtoklása felé vezető úton, nem láttam rajta semmiféle észrevehető reakciót. Ahogy máskor sem. Fáradtan lerogytam az egyik székre, és mielőtt nekiálltam volna, hogy megosszam vele a részleteket, a tekintetem véletlenül az asztalomon álló cetlikre esett, amelyekre feljegyezte a napi üzeneteket. Az egyiken olyan név szerepelt, amelynek láttán majdnem felugrottam.
- Ő is hívott? - kérdeztem és felmutattam a cetlit. A megközelíthetetlen nő hűvösen bólintott.
- Igen. Beszélni szeretne önnel. Egy könyv kiadásáról van szó. Megmondtam neki, hogy rendszerint visszautasítja az ilyen ajánlatokat, de ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen beszéljenek.
- Valaki megátkozott! - kiáltottam fel.
- Meglehet - bólintott Miss Greenglass.
- Mondja - kérdeztem kissé mérgesen -, egy kicsit sincs meghatva? A fenébe is, még engem is lenyűgöz! Úgy értem, valószínűleg ő a világ leghíresebb nője! Miss Greenglass tovább rámolgatta az íróasztalát.
- És - mondtam lélegzetnyi szünet után -, kiválóan időzít!
- Időzít? - Igen - intettem, és felvettem az ő nyugodt tónusát.
- Tudja, a keresztneve! Ennek hallatán Miss Greenglass végre abbahagyta a matatást. Megfordult és rám nézett.
- Ezt nem mondja komolyan, Mr. Walling!
- Miért is ne? - kérdeztem.
- Miért ne próbálhatnám meg?

fel